74. fejezet - Egy újabb kezdet

Sziasztok :)! Köszönöm, hogy iratok még ha kicsit sok időbe is telt de nagyon jól estek akár hiszitek akár nem... Nem akarom húzni csak időtöket csak annyit szeretnék mondani, hogy jó olvasást és légy szíves szavazzatok ha végeztetek :).
Köszönöm a több mint 1O.OOO kattintást :))!

-SZERETLEK ERIN!!!

-Én is, örökre... -suttogtam és lezuhantam a székemre....

Távolodó alakja egyre kisebbnek tűnt míg végül eltűnt, én pedig egyre távolabb voltam az állomástól.

Némán meredtem magam elé, még mindig nem fogtam fel azt amit tettem. A külváros felé jártunk mikor megjelent a kalauz, lassan észbe kaptam és a tárcámért nyúltam.

-Jó reggelt, diák jegyet szeretnék Wolverhamptonba.

Odaadta a jegyet. Magamra maradtam aminek örültem. Képtelen vagyok akár egy hétig is nélküle lenni, nem tudom miért menekülök minden elől. A nap első sugarai elérték a szemeim vonalát, a pulóver felmelegített a szemeim pedig már kisírva folyatták tovább a könnyek potyogtatását. Erre rákontráztak a zene számok amiket hallgatok, úgy éreztem egy darabot égettek el belőlem, egy új darabot amit én okoztam. Menekülök az élet elől, az emberek elől és mindenek felett az igazi szerelem és boldogság elöl. Bárcsak tudnék hozni egy olyan döntést amivel nem ártok valakinek, vagy egyszerűen csak egy olyan ötletem lenne ami jól sülne el. Próbáltam erős maradni de az agyam kattogott egyfolytában valami apróságon. Most is ha tudna valaki erről azt hinné lázadok, és elegem van mindenből csak az az egyetlen hiba akad ezzel a feltételezéssel, hogy nem igaz...

Sokan hiszik, hogy ismernek, de sosem mondtam, hogy ez igaz. Hagytam őket ebben a tudatban: a pesszimista mindig éhes és álmos lány. Ezzel is meg pár titkommal azt hiszik tudják ki vagyok. Hazugság! Ez egy apró töredékem, az álarcom amit csak Niall tudott leszedni rólam. Nem tudja senki min mentem idáig keresztül, meg Cathy sem. -lazán elmosolyodtam- Éljenek csak abban a tudatban az emberek hogy ismernek, kiismerhető vagyok és lusta. Soha nem mondtam, de elegem van az elvárásokból és az ítéletekből. Mert ha valaki két dolgot tud rólam mar is képes egy képet kialakítani. De a legmélyebb szálaimat senki sem ismeri és nem is fogom hagyni ezt senkinek. Nem értik az emberek miért eszek sokat, ennek van egy lelki oka de soha nem beszeltem erről csak poénra veszem. Az, hogy gyakran miért vagyok inkább egyedül, miért alszok inkább... Nem lustaságból, csak ezt válaszolom. Olyan vagyok akar egy fekete lyuk, mindenki elítél már az első "rétegem" alapján, de a belsőmbe az igazi önmagamba már lusták bejutni a katonáktól és az akadályoktól amiket kialakítottam. Engem soha senki nem fog megismerni! Kivéve azt akit most is magára hagytam, pedig a legjobban szeretem.
A kedvem valahol elhagyott engem ezért most szörnyen egyedül éreztem magam, van az az érzés mikor pár pillanatra boldog vagy, de utána valami leragad magával, az okát nem tudod csak érzed a sírást, a torkodban a gombócot és a gát töréseit a szemedben...
De a zene néha segíteni tud, a lágy nyugtató azonban megható dallam ellazított. Lábaimat a szemben lévő székre helyeztem, a kapucni fejemet melengette. Érzéki csalódásom pedig az ülés volt amit próbáltam Niallnek hinni. A reggel jelei világították arcomat, a mozdony sebesen száguldott ismeretlen tájakon. 
Valahol megálltunk ahol felszállt egy tucat ember, hat óra volt kereken, nem zavartattam magam, figyelmen kívül hagytam mindenkit és folytattam a szívszaggató emlékeim felkutatását. Jó volt kiadni magamból a fájdalmas érzelmeket. A megállóban negyed órát álltunk majd utunk folytatódott immár a végleges célhoz. Mirandának írtam egy sms-t a vonat beérkezése előtt húsz perccel:
"Mindjárt beér a vonatom, merre induljak? E."
"Menj be a váróterembe, sietek :)."
Az állomáson sokan voltak, főleg aktatáskákkal, némelyik ember toporzékolva rohangált, de voltak nyugodtak is és olyanok akik párban voltak. Mirandának hasonló hajszíne van mint nekem, barnás árnyalatokkal, az érkező vonatok listája előtt állt egy hasonló hölgy, csőnadrágban és fehér színű kapucnis pulóverben. Odamentem hozzá megvizsgálni, tényleg az akire gondoltam. Igen, igazam volt.
-Erin? -mosolygott rám
-Igen. -néztem rá- Szia Miranda!
-Ooo de megnőttél! -ölelt át- Annyira hiányoztál! El sem hiszem, hogy anyukád belement, hogy idegyere! Megváltozott...
-Aha.. Majd mesélek ha már kipakoltam.
Beültünk a mini cooperjébe, aminek fehér színe volt. Az út maximum húsz perc volt, és egy csendesebb utcában álltunk meg, a környéken sok növény volt, az utca pompázott a zöld fáktól. 
A ház krémszínű volt, tágas udvarral és egy barátságos német juhásszal.
-Erin, ő itt Twix az én testőröm és hű társam. Ne félj tőle, meg fog szeretni.
A kutya eleinte nem volt közvetlen, de érezte rajtam talán a vágyat, hogy megismerjem ezért összejárkálta a cipőmet és pacsit is adott.
Körbevezetett a nagynéném, majd egy szintén világos színű szobát kaptam, a sajátja mellett van, nem nagy a lakás de otthonos. Nem sokára egy macska nézett farkasszemet velem az előszobában. 
-Ő pedig Kiwi. Olyan mint egy kispárna, mindig oda bújik hozzád, ha zavar nyugodtan passzold le.
Közösen elkezdtünk kipakolni, mikor ő is felfedezte a feliratot a csuklómon.
-Ugye az csak ott filc? Mondd kérlek, hogy nem azért jöttél ide mert kiraktak otthonról!
-Nem raktak ki, magamtól jöttem.
-Akkor az ott nem filc. -jelentette ki.
-Nem, ez nem az. Te is ordibálni akarsz velem emiatt vagy érett felnőtt módjára nem fogsz pofán verni? -kérdeztem kifejezéstelen arccal
-Anyád ver téged? Mesélj csak nekem mi folyik nálatok!
-Most megint elkezdte, hogy rájött a tetoválás dologra. Üvöltözött meg ilyenek.
-Gyere. -leültünk az ágyára- Mesélj nekem, úgy megszakadt a kapcsolat mióta meghalt a testvérem, mi történt azóta?
-A temetés után anyu depressziós volt, néha másnál laktam, mert ott voltam egyedül az iskolába, emlékszem egyszer ott is éjszakáztam. Nem jött értem anyu én pedig ott ültem a szekrénybe. Egyszer haza is mentem de nem volt kulcsom és a szomszédnál voltam éjjel. Ilyenek voltak az első hétben, az egyik tanárom akinek elmondtam mi történt a gyerekvédelmet felakarta hívni, aztán anyu engem hibáztatott. Egy hónappal utána én voltam az egyetlen aki maradt neki és próbálta jóvá tenni amit velem tett, de sose felejtettem el azokat a napokat. Amikor sírtam vagy megtudta, hogy másoknak elárultam mit csinál vagy csinált mindig megvert, de az emberek előtt ő volt a szuper anyuka. Aki akkor is a toppon van ha meghalt a férje és egyedül neveli a nyolc éves kislányát. Aztán egy év múlva megismerte George-ot, akkor megint csak egymagamra számíthattam, soha nem jött el a rajzversenyeimre, vagy a szavalóversenyre ahol második lettem. Pedig mindig megígérte... Arra mentem haza, hogy üres a lakás általában. Amikor hozzánk költözött George minden bosszúm rá irányult, azért mert nem voltak barátaim, mert anyu elfelejtette aput... egyszerűen mindenért! Azonban volt egy gonosz csínyem akkor anyu majdnem beadott nevelőintézetbe: Jill fél éves volt én pedig tizenegy körül, anyu vásárolni ment, a mostohaapám elfoglalt volt én pedig elvittem a húgomat és kitettem az utca szélére. A bökkenő az volt, hogy anyu visszasietett fél úton a tárcájáért és meglátott, akkor megtépte a hajamat azt hittem letépi a fülem...
-Hiszen ez borzalmas!! -kapott a szájához- Ezekről miért nem hallottam? Még csak most szöktél el, hogy bírtad ki eddig?
-Nem tudom... Aztán eltelt öt év és Londonba költöztünk az olaszországi nyaralás közepén, pedig anyu megígérte nekem mikor tíz éves voltam, hogy egyszer ha lesz pénzünk két hétre lemegyünk. Hamar elfelejtette minden ígéretét, mert neki fontosabb dolgai is voltak mindig mint a lánya. A nevemet is átakarta íratni de nem engedtem. Szerinte különc az Erin mert az ír származású név. Aztán jött Niall, róla sokat írtam.
-Ooh igen az ír szívtipró, aki egy igazi angyal és annyira szereted, még akkor is ha megbántott nyár elején.
-Hát igen. -pirultam el- Most nehéz lesz a találkozás, de megoldjuk. -mosolyogtam az ablakon kitekintve az eget bámulva.
Aznap éjjel a szobámban ültem egy dohányzó asztalon, mikor anyu hívott.
Anya, annyi mindent tettél, büntettél engem miért keresel!? Nem utáltalak mert otthagytál az iskolában, csak fájt... Majd megszakadt a szívem amire idővel jöttem rá, hogy nem szereted a lányodat, nem támogattad csak beletiportál a lelkébe. Miért tetted velem ezt? Most bezzeg keresel, félsz? Eszedbe jutottak a tetteid és a félelem beléd szállt mi lesz ha az is elhagy aki maradt neked régi időkből? Meghiszem azt!
Felnéztem az égre, a fényes csillagok tengerére, egy könnycsepp hagyta el a szemem sarkát, de mostantól senki sem törhet meg úgy ahogy ő tette. A céljaim vezérelnek azok amikkel egykor felhagytam.

Másnap reggel nyugodtan ébredtem fel, a nap fényes sugarai ébresztettek. Azóta még több nem fogadott hívásom jött ezért privát számról hívtam fel a nevelőapámat:
-Itt George Heaway, kihez van szerencsém?
-Hozzám, én vagyok az Erin, anyu ott van a közelben?
-Nincsen. Mit akarsz? -a hangja olyan volt mintha egy patkánnyal beszélne.
-Mondd meg neki, hogy ne aggódjon miattam, hagyjon élni. Töröld ki a számomat a telefonjából, a híváslistáját is és az sms-eket is. Ne tudjon velem beszélni, magányra van szükségem. Mondj neki lelkiismeretes dumákat mintha együtt éreznél vele.
-Rendben. Ott vagy ahová beírattalak?
-Igen. Tudnál Miranda Parks névre küldeni egy táskányi ruhát? Nem tudtam mindent elhozni, az ágyam alatt van egy fekete táska azt tele tudnád tenni ruhával?
-A héten még odaér. Van még valami?
-Nem nincsen, legyetek boldogak és próbáld elfelejteni velük ki vagyok.
-Hidd el sikerülni fog. -kinyomta.
Miranda otthon volt, a konyhában ugrált akár egy angyal, elém tette a reggelimet közben pedig kikérdeztem az ő életéről. Úgy tűnik őt sem érte el a szerencse fénye, szeretne egy komoly kapcsolatot de nem tud normális férfit találni. Neki a bátyjára lenne szüksége, nekem pedig az apukámra...
Délután elmentem a környékre, mivel a ruháim a bőröndbe voltak ezért kölcsönkértem a nagynéném egyik rövidnadrágját, egy felsővel. Látszott a közel tíz évnyi korkülönbség ami  a stílusban és a méretben mutatkozott. Tetszettek a ruhái, de valahogy rajtam mégis úgy álltak mint egy zsák. Egy piros színű kockás inget is kértem tőle majd elindultam a belvárosba.

Írtam üzenetet Niallnak aki szinte rögtön válaszolt, gyorsan körbejártam a közeli utcákat majd a belváros panelos részét és végül a telefonom navigációs app-jával haza sikerült jutnom. Fura volt az a tudatomba vésni, hogy "haza" mert sok otthonom volt már és nem tudtam tényleg ez lesz-e az igazi.

Megbeszéltünk Niallel egy videóbeszélgetést délután hatra, ezért bekapcsoltam a gépemet. A teraszon ültem épp a belső kamera tulajdonságaival vesződve mikor hívott ezért gyorsan mentettem és elfogadtam a felkérést.

-Szia szerelmem! -mosolygott csillogó szemeivel

-Nialler! -üvöltöttem fel- Szia!!

-Helló! -ugrottak képbe a banda többi tagjai

-Sziasztok srácok! -köszöntöttem őket- Teljes a létszám? -vigyorogtam

-Igen, mindenki itt van. -nézett körbe Louis

-Miért kellett elmenned Erin? -kérdezte Zayn

-Hosszú. -gondoltam vissza a tegnapi napra- De majd visszamegyek, csak kicsit elrejtőzök.

-Üldöz a rendőrség? Kiraboltál egy boltot? -nézett mélyen a kamerába Louis

-Nem. Majd egyszer elmesélem. Ha jónak látom. -Niall alig láthatóan bólintott, hogy értette, nem mondd semmit a srácoknak.

-És... most helyileg hol vagy? -kérdezte Harry

-Wolverhampton, Briminghamtől még 25-30 km.

-Tényleg? Azon belül hol? Én ott laktam. -érdeklődött Liam

-Nem tudom, egy napja vagyok itt.

-Elmennétek? -nézett kérlelően Niall a fiúkra

Ők magára hagyták a szőke fiút aki közelebb ment a kamerához, hogy ne kelljen hangosan beszélnie és a kapcsolatunkról kérdezett: mi lesz most, hogyan találkozzunk?

Próbáltam optimista lenni és ezt rá is átragasztani, valamennyire sikerült mert vidám volt és mosolygott de semmi garancia nem volt arra, hogy ez akkor is így marad miután kikapcsolom a kamerát. Megbeszéltünk egy egységes időpontot, hogy tudjunk beszélni minden nap, továbbá áldva a 21. századot a telefonon hallhattuk egymás hangját és hétvégente eltudok hozzá vonatozni.

A következő napokban míg tartott a nyári szünet megkaptam Londonból egy táskányi ruhát, aminek szinte szétfeszült a cipzárja, benne egy levéllel:

"Erin, kitöröltem mindent a telefonjából és próbálom nyugtatni anyádat de a megőrülés szélén áll. Hívd fel, vagy valahogy üzenj neki mert kezd elviselhetetlenné válni. Jill esténként sír utánad, úgy tudja, hogy kollégiumban vagy Németországban.

George H."

A kamutörténet ötletes volt, akárki találta ki. A levélen elgondolkoztam és arra jutottam, ha legközelebb Londonba leszek, vagyis maximum két hét múlva bedobok egy levelet a postaládánkba anyunak a saját kézírásommal, hely nélkül.

Az első tanítási napom hétfőre esett, évnyitóval és négy osztályfőnöki órával. Előtte lévő nap este böngésztem az iskola honlapján amiről megtudtam, hogy nem muszáj ünneplőbe jönni csak a kilencedikeseknek, de a többi évfolyam se jelenjen meg 'büntetést' méltóan. Fogalmam sem volt, hogy ez mit takarhat de másnap reggel egy farmer rövidnadrágot vettem fel, egy fehér lenge csipkés felsővel ami alá vettem ugyanilyen színű ujjatlant. A néhány centiméteres magassarkúmban és a szolid sminkemben teljesen átlagosnak éreztem magam. Vörös frufrumat összefontam majd oldalra csatoltam, egy táskámba pedig beledobáltam néhány szükséges dolgot. Miranda elvitt kocsival, először azt hittem, hogy együtt érez velem mert biztos nem könnyű egy tizenegyedikes osztályhoz csatlakozni ahol már minden baráti közösség kialakult, de tévedtem: a munkahelyére igyekezett. Késésben volt ezért ment kocsival, mint megtudtam az esetek 60%-ában mindig ez szokott lenni.

Rengeteg regényt olvastam, ahol a főszereplő rettegett belépni az ajtón, a hányinger kerülgette és félt a kicikizéstől. Nem mondom azt, hogy ez hiányzott belőlem és azt se hogy olyan magabiztos voltam mintha a suli királynője lennék de én akartam ezt, ezért nyugodtan besétáltam. Csöngetésig kint szobroztam a terem előtti folyosó ablakainál majd mikor megérkezett az osztályfőnököm lementem az osztállyal együtt az negyedórás ünnepségre. Unalmas volt és senkit sem érdekelt, mint mondd a hatvan éves bácsi arról milyen tisztelet övezi ezt a gimnáziumot. Az egész egy dallal zárult ami a felnövésről szól, hárman énekelték abból az egyik fiú akinek kissé orrhangja volt, a lányok közül az egyiknek szép hangja volt a másiknak fájdalmasan hamis.

Míg az iskola legfelső emeletére másztunk fel szinte egymás nyakába lihegve -akár a lajhárok- írtam Niallnek az eddigi benyomásról, és kérdeztem az ő napjáról. Nem kaptam választ, majd pedig a tanárom hívott magához így a telefonomat gyorsan elrejtettem a táskámba. Szokásos dolgokat mondott amit legszívesebben kihagytam volna...:

-Sziasztok, Erin Katelyn Parks vagyok. -mutatkoztam be az osztályomnak- Erinnek szoktak hívni és Londonból költöztem ide. Azért választottam ezt az osztályt, mert németet tanulok három éve. Ja, amúgy anyu részéről magyar vagyok.

Ennyit tudtam elmondani magamról ami nem gáz, vagy nem hívnám rá fel a figyelmet.

-Valakinek lenne kérdése? -nézett az osztályra a mellettem álló férfi.

Senki sem tette fel a kezét amire fellélegeztem és rájuk mosolyogtam köszönetként -habár nem hiszem hogy az arcom látványától bárkinek is felvirágzott volna a napja- a tanár felém fordult majd elkezdett magyarázni:

-Remélem jól fogod magad érezni ebben az iskolában és itt maradsz leérettségizni. Tisztában vagy a házirenddel?

-Igen uram. -válaszoltam szinte azonnal.

Bár ne tettem volna, csak akkor meg azonnal elkönyvelt volna hülyének. Inkább rászokhatnék arra szokása, hogyha belépek a suliba lenémítom azt a nyavalyás mobiltelefonomat...