50. fejezet - Megtépázva

4000 kattintás, vélemények -szavazás, és komment (nem csak itt kaptam)- köszönöm :))!

...amikor pedig beléptem megcsapott a cigaretta szaga...
Nem kellett többé erősnek mutatkoznom de még tartottam magam. Sétáltam a szag után mert nem értettem honnan jön. George inkább széttépné valamelyik ingét mint hogy egészségtelen dolgot tegyen. Jill kizárt. Anyu már leszokott... -beléptem a nappaliba- vagy visszaesett.
-Anyu!? -a fotelben ült tele zsepikkel és a mellette lévő ezüst sophie dobozzal.- Mi történt?
-Meg...halt. Meghalt... -nyögte ki sokadjára- El-el-elment... -zokogta.
-Ki? -kérdeztem értetlenül de rossz előérzetem támadt. Tudni akarom? A gyomrom görcsbe rándult.
-Anyu, anyu meghalt! -tört ki belőle és elnyomta a cigarettát majd összeroskadt.
Bennem elsötétült minden. Nem hallottam mit mondott utána. Semmi élet jel körülöttem. El sem tudtam tőle köszönni. Elment. Elhagyott engem, minket! Nem! Így a jobb neki. -robbant ki belőlem a jóságos énem- De senkinek se jó. Nagypapa! Kérlek tréfálj, nem hagyhatott minket itt. Nem akarok így élni. A nagymamám hogy vehették tőlem el őt? -a gondolataim fékezhetetlenné váltak és kirobbantak belőlem a sokk féleség után.
-IGAZSÁGTALAN! Nem mehetett el! Nem halt meg! -tomboltam végig a szobán de csakhamar eljutott az agyamig amit hallottam- Elhagyott minket...
Az idő nem telt csak feküdtem ráfolyatva a fekete sminkemet a bordó dísz párnára és benedvesítve az egészet. Sötétség ült ki a szobára mikor kattant az ajtó és George lépett be. Nem kellett neki sok idő míg rájött hol vagyunk. Odaült anyu mellé és átölelte. Ő tudta !?!
-Te tudtad? -mordultam rá- Mi az hogy elmondtad neki nekem meg nem? Neki nem rokona!
Úgy ahogy voltam kimentem az utcára. A kabát végig a hátamon hevert szóval nem dideregtem. Nem kerestem társaságot se fényt. Arra mentem amerre szemem látott főleg elkerülve a város tömegét. Lekuporodtam valami tövében. Valószínűleg egy épület lehetett. És csak bőgtem. Bőgtem mint egy kisgyerek akit magára hagytak, úgy viselkedtem mint akinek kiirtották volna a családját. A szívem vagy lelkem egy darabja meghalt. Ezt már fogalmam sincs hogyan tudom feldolgozni...
Az az ember, néni aki már akkor is szeretett mikor azt se tudtad hogy létezek. "Amikor megszülettél ő akart először rád nézni, nem haragudott semmiért csak mosolygott és teljes szívéből szeretett, jobban néha mint a saját szüleid. Bármit megtett érted, és a világon a leghatalmasabb szíve neki volt"-fuvallt nagypapám egy mondata végig az agyamon- elhagyott. Örökre. Nem leszek képes ezt felfogni mert ilyen nem történhet meg. Sorba mennek el a szeretteim tőlem elhagyva engem és másokat. Ilyenkor minden eszembe jut. Legutoljára nyolc éve éreztem magam így, képes lennék bármit tenni hogy láthassam. Beszéljek vele és megöleljem. De ez már csak képzelet míg az én szánalmas személyen nem hal meg. Nem tudok felállni. Csak sírni tudok összekuporodva. Ha kell itt éjszakázom megfagyok de arra hogy hazamenjek képtelen voltam. A szívembe egy hatalmas éles kés vájódott ami mozgott darabokra szaggatva az érzéseimet az előtörő emlékeim pedig a felszínre jöttek. Az érzés borzalmas volt.
-NAGYMAMA! -ordítottam a sötétségnek- nem hagyhatsz el! GYERE VISSZA!
-Részvétem. -szólt egy hang mögülem meg se rémülve idióta üvöltözésemtől, én se ijedtem meg, pedig lehetett volna akár szerv kereskedő aki a fejemre dobna egy zsákot és most azonnal betuszkolna egy fekete kocsiba és vinne eladni. Nem érdekelt mi fog következni.
Az illető azonban továbbra is maradt. Valahol éreztem legbelül hogy ismerem. Talán megint sokkba eshettem. Következő emlék képem a reggel volt. Felébredtem a tegnapi a ruhámba az ágyamba. A földön meg volt ágyazva egy matrac de senki nem volt rajta. Kiléptem a szobából. Egyesével és életuntan lekecmeregtem az emeleten. Niall volt a konyhában anyuval. Mit keres itt?
-Niall?
-Erin! -szaladt hozzám- Minden rendben? -ölelt meg szorosan.
-Nem. Semmi sincs rendben. -görnyedtem le a székre az a bőgés rohamomat vissza tartva.
-Nagyon sajnálom! -mellém húzott egy széket és öleléssel mutatta közelségét
-Mennyi az idő? -kérdeztem zavartan
-Tíz körül lehet. -válaszolta mélységes nyugodtsággal anyu
-MI!? -pattantam fel- Neked suli van! Haló! Érettségire készülnöd kellene. Miért vagy itt?
-Aggódtam. Egy napba nincs még semmi. -vonta meg a vállát a szőkeség visszahúzva maga mellé
Beletörődtem és egyben nagyon is örültem annak, hogy velem maradt.
Felöltöztem, ami egy sötét farmer nadrágból állt a csizmámból és egy vastag zöld  csónakos vállú pólóból. Ő rajta egy piros ing volt amit már párszor láttam rajta. A parkba mentünk kézen fogva némán mikor kitört belőlem a zokogás. Elsőre furán néztek rám mert a semmiből kezdtem pityeregni miközben legbelül megőrültem a veszteségből az emlék túlöntött rajtam és majdnem elájultam, vagyis csak szerettem volna ön tudatlanságba kerülni, elfeledkezni minden problémámról.

Gyorsan átölelt magához szorítva én pedig nem törődve a külvilággal bőgtem, sírtam, zokogtam.
-Sírd ki magad. Ne légy erős. Nyugodtan. Jobb lesz. -mondta Niall mire a nyakát átszorítottam és szenvedtem tovább.
A nagymamám elment, Istenem a lelkem egy része felégett. Nem akarom ezt. Felakarok én is adni mindent. Látni akarom minden elhunyt szerettemet. Hosszas percek teltek el így. A halál gondolata foglalkoztatott. Újra. Már másodszor az életemben, lehetséges ez? Mi dolgom van itt nekem? Én miért nem mehetek utánuk?
Ne! -súgta egy hang, ijedtemben ellöktem magamtól Niallt és körbe néztem rettegve. Hallottam egy hangot. Tehát bediliztem, korrekt ezt már vártam, régóta a levegőben volt.
-Nem tudom mire gondolsz de hagyd abba! -mondta Ő az arcomat megsimítva- Ne érdekeljen a halál és semmi hasonló.
-Te... honnan tudod mire gondoltam?
-Suttogtad végig. Már vagy húsz perce vagyunk itt. Figyelj ne menjünk haza? Vagy leülsz? -az aggodalom nagyon lesült róla én pedig egy elmebeteg baromnak tartottam magam amiért ráhoztam a frászt.
-Ne haragudj. Most talán inkább egyedül lennék.
-Kérlek! -szaladt utánam miután gyors tempóban elindultam- Ne tegyél kárt magadban. Hadd legyek veled. Féltelek!
-Semmi gond! -hadartam és próbáltam rögvest átsietni a zebrán.
-ERIN!
Azonnal átfordultam nem értve mit akar. Megint lassan telt minden... Autó dudálás, Niall üvöltése. Farkas szemet néztem az kocsi sofőrjével. Alig egy méterre. A lábam megremegett és elestem. Szédültem, fájt a fejem és tompán láttam. Hirtelen sokan lettek körülöttem de a fele ugyanúgy nézett ki.
-Hallja amit mondok? Hányat mutatok a bal kezemen? -kérdezte egy idegen
-Nem... nem értem vagyis jól vagyok. -két kezemmel a levegőbe kapaszkodva próbáltam felállni ami sikerült és elindultam hazafelé.
-Nem hagylak egyedül. -mondta egy mély hang amit figyelmen kívül hagytam de újra belekapaszkodtam a levegőbe és egy ház falába.
-Gyere. -felkapott és elsötétült a világ.