62. fejezet - Legjobb barát

Csak most vettem észre, hogy már 6600 kattintáson vagyunk túl :O! Köszönöm mindenkinek a véleményeket is sokat jelentenek :)
A téli szünetben rohadt sokat kell tanulnom esedékes témazárókra de megpróbálok gyakran hozni új részt :D.

folytatás:
Hatalmasat nevettem. Bolond ez a srác komolyan!! Ám ez a vidám hullám nem tartott sokáig, váratlan levelet kaptam a gmailomra.
Miranda Parks a feladója és a tárgy: Nem barom spam, olvasd el!
Megnyitottam, mert nagyon ismerős volt ez a név. Egy hosszú levél tárult elém:
Kedves Erin!
Remélem jó embernek küldtem a levelet, amennyiben nem kérem törölje ki, ez bizalmas!! Tudom, hogy végig olvassa akkor is...
Tehát én a te nagynénéd vagyok, vagyis apukád testvére, a kapcsolat nagyon régen megszakadt köztünk a pedig jóba voltunk.
Nem rég tudtam meg, hogy Londonba költöztél az új családoddal és csak szeretném megmondani, persze nem most azonnal, de találkozhatnánk valamikor. Elhiszem, hogy most ez neked mind furcsa és anyukád azzal fog jönni biztos szervkereskedő vagyok de nem. Nyugodtan videó telefonálhatunk vagy bármi. Persze ha szeretnéd! Ne vegyél tolakodónak. És miért pont most írtam? Mert az életem sivár és unalmas. Nem emlékszel rá, de mindig én voltam a selejt gyerek a testvéremnek minden sikerült míg én anyám házában lakok, ő pedig már három éve az angyalok között. A jó embereket persze elveszik tőlem ezért féltelek újra felkeresni. De most őszintén. Magányos vagyok és szeretném felvenni a kapcsolatot a rokonsággal, NEM PÉNZ KELL (üzenem anyádnak).
Remélem nem baj a levelem, ha így emlékszel rám: Miri (mindig így hívtál :) )

-Huu. -képedtem el teljesen- Ezt aztán a nem is tudom hova tenni. Durva.
-Mi az? -jött oda hozzám miközben felvett egy szürke felsőt.
-Olvasd el.
Elkezdte félhangosan, majd egyre halkabban és végül rám nézett.
-És most mit akarsz? -kérdezte
-Fogalmam sincs. -válaszoltam gyötörten és levergődtem az ágyára- Nem akarok vissza menni de szeretném megismerni a nagynéném.
-Mindjárt jövök. -mondta és kilépett az ajtón.
Odaültem a géphez és még egyszer átolvastam, majd nagy nehezen leírtam egy választ:
Szia Miranda!
Én vagyok az, és nagyon megleptél a leveleddel. Jelenleg nem Londonba vagyok hanem otthon, de nagyon szeretnélek újra megismerni és találkozni veled. Pillanatnyilag egy trágya domb az életem tetején az üzeneteddel, nem rossz értelemben, amivel nem tudok mit kezdeni. Szeretnék veled beszélni és idővel találkozni. Apa szörnyen hiányzik ahogy a régi életem is. Neked is vagy csak én nem tudok felejteni? 
-Miben mesterkedsz?
-Csak válaszoltam neki. Egyenlőre beszélgetek vele néhányszor, hogy megtudjam ismerni. De végül is mindegy, nem gépezni jöttem. Nincs kedved valamihez? 
-Éppenséggel lenne, csak megígértem apunak, hogy mire anyu hazaér a hátsó kertben kiásom a gazokat.
Elindultunk a kertbe és a fejemre tettem egy hatalmas szalmakalapot. A fűben leheveredtem és néztem ahogy elkezd dolgozni, de mivel ez nem valami érdekes dolog és ha segítenék valószínűleg még hátrébb kerülne a telefonomon bekapcsoltam a zenéket és elkezdtem egy virágfüzért készíteni. A mellettem heverő bokort téptem le és nagyjából a második hordható állapotban készült el és ekkor végzett Dennis is a munkával.
-Ez jó szám. -mutatott a telefonomra ami épp Vanilla Sky - on & on számát játszotta le.
-Én is szeretem. -mosolyodtam el és felvettem a füzért a fejemre.
Vele minden olyan mint azelőtt. Mellette elfelejtem miért jöttem és ki vagyok. Csak a pillanatoknak élek mert ezt hozza ki belőlem a barátsága. Nem is tudom mit tehetnék ha akkoriban nem esek el a biciklivel és nem nevetne ki senki. Remélem egyszer erre a mostani helyzetemre is így fogok visszagondolni, mosolyogva.
-De miért jöttél haza? -törte meg a csendet- Azt tudom mi történt Londonba, de miért jöttél vissza? A "ha nincs ló jó a szamár" elv miatt?
-Nem. Te nekem sose leszel egy második aki csak a bajban jó. Nekem te első vagy Cathyvel együtt még ha azt hiszi, hogy... fogalmam sincsen mit. Nagyon régen beszéltem vele és attól tartok őt is elveszítettem. Nekem már csak te maradtál meg és a nagypapám. Anyám örül ha megszabadul tőlem, és hiába játssza meg, tudom... Azt reméltem talán újra kezdhetném ha a szerelmet örökre ki is törölve az életemből mert ez nem az én stílusom, talán újra lehetnénk legjobb barátok. Hé, látom a vigyort az arcodon még ha előre is nézek te meg mellettem ülsz. Minek örülsz ennyire?
-Annak, hogy én is első helyen vagyok, a barátság listádon. Szar lenne nélküled ez a falu. Mindenki fapofával közlekedne és senki sem csinálna semmilyen ökörséget. Kész rémálom. Ha tényleg így érzed akkor melletted leszek amikor szükséged van rád, látszott rajtad már amikor jöttél mennyire padlón vagy. Csak nem akartam szóba hozni hátha így jobb neked. Mert..én...ööö.. már ismerlek egy ideje és... kiismertelek. 
-Folytasd. -kérleltem a szemébe nézve
-Te az emlékeidben élsz. Mármint nem tudsz felejteni. Ezért vagy mindig szomorú, mert minden véget ér előbb vagy utóbb és te ezeket képtelen vagy az idő múlásával is megemészteni. És lehetek kicsit durva?
-Legyél. -válaszoltam lassan de tudatosan mert igaza volt.
-Még mindig úgy gyászolod apukádat mintha pár hónapja halt volna meg, a nagymamád is szinte ugyanez. A nevelőapádat pedig ezért nem vagy képes cseppet se elfogadni mióta bejött a képbe. És most Niall ugye hát szakított veled és ezt is képtelen leszel elfelejteni, ahogy az első szerelmedet is. Csak azt nem értem miért nem tudsz kilépni az emlékeidből és az érzéseidből.
-Mert az az egyetlen dolog amit soha nem tudnak majd tőlem elvenni, eltűnhetsz majd te is az életemből -könnyezett be a szemem- de az emlékeimből már sose tudlak kiütni mert nem akarlak, ilyen vagyok én. Magamat marcangolom ezzel de szándékos. Nem akarok egyszerűen tovább lépni. Idővel persze lecsitul bennem de ugyanolyan már sose lehetek. Csak ha olyannal lehetek akiről tudom, hogy ideig képes elviselni.
-Gyere ide. -húzódott közelebb és átölelte a nyakam.
Én is átfogtam a karját.

Végre valaki a burkom mögé látott és kimerte mondani aki valójában vagyok. Ezért érzem őt legjobb barátnak. Csak elfogom veszíteni, őt is...

Nem akarnék tovább szenvedni ha nem az emlékeim múlnának ezen. Hiszen ezt leírni végtelen hosszú lenne, mindent egyesével leírni, a napokat ahogy telnek, az emlékezéseimet vagy az álmaimat. Itt bármikor visszatekinthetek rá anélkül, hogy bárki rám szólna miért teszem ezt. Az érzéseim az egyetlen dolog amit nem vehetnek el tőlem bármi mást igen.

-Engem nem fogsz elveszíteni, ezt bizonyítja a tíz éves barátságunk.

Kihullott egy könnycseppem. Tényleg? Komolyan mondta, mert láttam rajta. 

Szeretlek. Gondoltam. De félre értené, és én sem úgy gondolom. Úgy szeretem mintha testvérem lenne, unokatestvérem vagy barátom, legjobb barátom.

Otthon fogtam az összes fényképemet, amit a nagypapámnál is találtam és az ágyamra borítottam. Átöltöztem egy kényelmes ruhába, időközben már kezdett lehűlni az idő ugyanis az ebéd után a lelkizés abba maradt amitől nagyon megkönnyebbült, ez elég nehéz és bizarr egy fiúnak ezért nem hoztam felszínre a valódi énemet újra. Csak próbáltam kilépni az emlékeim szekrényéből egy pillanatra és ezt megtartani. 

A ház sárfalból készült -ami azt jelenti, hogy nyáron nem engedi be a meleget, tehát eléggé jó szigetelő- ezért hűvös volt a házban és eszem ágában sem volt ezért kinyitni az ablakot, amúgy is már kezdtem rosszul lenni a hirtelen forróságtól. Jó újra érezni kicsit a londoni nyár időjárását képzeletben. Felvettem egy cicanadrágot rá egy háromnegyedes felsővel. Az ágyra vetettem magam és szép sorban kezembe vettem az emlékárasztó fényképeket időrendi sorrendbe. A régi fekete-fehér képek nagyon meghatóak voltak. A nagyszüleim elképesztő páros volt, mindenhol az a fiatalos vigyor, könnyedség és a pöttyös szoknyák. A kedvenceim!

Aztán egy esküvői fényképet is találtam. A mama ruhája egyszerű volt de még is gyönyörű. Az arcából is sugárzó mosolya előbb tűnt fel inkább mint göndör fürtjei. Gyönyörű nő volt.

Még egy pöttyös ruhadarab. Ezúttal egy ing. Fehér alapon sötétebb pöttyök, a nagypapa mellette, a nyakában pedig...? Egy kisgyerek?! Avagy anyu. Mintha az én volt családommal néztem volna szembe. Abba amit nem tudok kiütni a fejemből.

A régebbi képek helyét átvették a színesek amiket én nyomtattam ki és hoztam el, egy másik adag még otthon van, nagyjából ugyanezek, csak néhány különbözött, barátokról fényképek, főleg Cathyről mikor megpillantottam valamit.

Azt a fényképet amit talán jobb lett volna nem. Majd azt egy másik követte én pedig nem tudtam mást csinálni csak újra lesüllyedni és elkezdeni bőgni kezemben tartva, sőt szorítva a fotót.