59. fejezet - Partra vetett hal

Helló :). Nagyon örülök az 5800 látogatónak és az 5 "tetszik" véleménynek de egy komment se jött ezért húztam ilyen sokáig az időt. Nem vezetek be határt mert felesleges. A következő sztorim remélem jobban sikerül majd.

Ennek ellenére nem akartam meghalni mint már annyiszor mondtam és akartam tenni ezt. Legbelül, a testem egy része most kelt életre, most érzi azt amit máskor évekig. Mikor valaki úgy lép ki az életéből, hogy ne hagyjon nyomot pedig csak azt teszi. Felejteni nem lehet semmit csak elfogadni mások döntéseit és a fájdalmat a mellkasban. 

A szobámban ledobáltam magamról mai ruhadarabjaimat és kényelmes pizsamát vettem helyette. Leültem ágyamra és csak zokogtam. 

Hosszú időn át míg fel nem álltam, hogy lemenjek zsepiért. Azonban hirtelen mozogtam és lila csíkok és karikák gyűltek mindenhova, átváltoztak zöldre majd a fejem tízszer nehezebb lett és elestem. Önkívületemben pedig az egész londoni életem lejátszódott zavaros fejemben:

Mennyire utáltam ide költözni a nevelő apámat szidtam mindenért. Hiányzik Apa, szörnyen! Bárcsak láthatnám, mit meg nem adnék ha átölelne és beszélne velem. Büszke lenne rám? Megakarná ölni baltával a kezébe Niall-t? Ekkor jöttem rá mennyire törékeny vagyok és gyenge. APA kérlek gyere értem, látni akarlak. Hihetetlen pocsék nélküled. -és mint minden önkívületben megtörténik amit szeretnénk- Vele néztem végig mindent. Szidta velem a gyökér George-t és nem érti anyu hogy a csudába süllyed le oda. Első csókom Niallel. Apa puffogott és a szemeit forgatta. A bulik ahol csak nevetett, önfeledt kacagás, barátokra találás és közben a gyönyörű szerelem. Mintha csak tegnap lett volna. Az egész életem lejátszódott.Rövid volt és bármikor belehetett kapcsolódni hiszen nem épültek egymásra a dolgok.Végül eljutottam a mostani állapotomhoz. Ha lehet így nevezni. Végre Apu megszólalt:

Kislányom! Büszke vagyok rád és ne hagyd magad gyötörve. Mindig veled leszek, ott leszek az árnyékodban és segítelek. Az apád vagyok ez a dolgom. Kérlek vigyázz magadra még rejteget az életed sok szépet. Aki bánt csak szomorúnak akar látni ne engedd meg nekik ezt. 

Megölelt és én is magamhoz láncoltam de egyre halványabb lett mire eltűnt.

Szeretlek kicsim! Mindig is büszke voltam rád!-súgta egy utolsó sóhajra.

Én is apa. Bárcsak tudnád mennyire!! Te vagy számomra a minta apa és a hősöm. A tökéletes életet mutattad be nekem.
A sötétség újra mindent elárasztott és nem érezem semmit. Mígnem a felszín felé ért a testem, vissza a zavaros, örült világba. De a lelkem ott maradt ahol boldog tud lenni. Apával és a régi kapcsolatom szív szaggató emlékeivel.
-Erin! Erin kincsem jól vagy? George hívj már orvost ne állj mint egy fa szent! Elájult!! Erin?
-Anya? -tettem fel a legidiótább kérdést csukott szemmel- Jól vagyok.
-Én megmondtam. Csak aludt. Lusta még arra is, hogy az ágyába feküdjön. -elment én pedig felülni próbáltam. Sikertelenül.
-Kislányom mi történt? Nem aludtál, tudom! Gyenge volt a szívverésed.
-Anya minden összejött. Szakított velem Niall és apa is megjelent. Én...
-Mi!? Mi történt? Meséld el kincsem.
-Kidobott és kész. Felesleges vagyok most neki, mint mindenhol. Ti is nagyon jól meglennétek ha nem lenne az előző házasságodból ez a balfék itt. -mutattam magamra- Csak egy selejt melléktermék vagyok semmi más.
-Hogy gondolhatsz ilyet? Nagyon szeretlek téged! Kislányom ne engedd el ennyire magad. -ölelt át -Mikor ettél utoljára? Sápadt vagy és a szád nagyon száraz. Feküdj le és ha tudsz aludj. Ha nem várj meg. Hozok egy pokrócot ha fáznál éjjel mert vihar lesz. Meg egy kis enni-innivalót.
Elment és közel húsz perc múlva tért vissza egy bordó takaróval, két tállal és egy üveg vízzel. 
-A fekete tányéron édesség van, jó reggelt keksz meg oreo a kedvenceid. A fehéren rágcsálni való és itt van egy pohár ha megszomjaznál. Ne hagyd magad szétesni. Igyál egy kicsit.
Remegő kezembe fogtam a poharat és három kortyot magamba passzíroztam. Egyáltalán nem kívántam még csak jól se esett. Nem sokára magamra hagyott és a szobámra sötétség borult. Mint a szívemre...
...Hallottam az első cseppeket koppanni a tetőn, majd egyre hevesebbé vált az esőzés, villámokkal és dörgésekkel -akár a szerelem aminek vége szakad és a fájdalom mikor eljut a tudatunkba legyőzhetetlen, majd idővel talán csitul és más talán feltudja szárítani- világosodott mikor csak a csatornában pattogott. Ekkor tudtam lehunyni a szemem és önkívületbe sírnom magam. Saját üvöltözésemre ébredtem aznap délelőtt. Tisztán emlékszem az egészre.
Egy ismeretlen puszta gyönyörű nyári estén, két személlyel. Vele és azt hittem magammal. Hiszen én voltam az de valamitől mégis megváltozott a gondolat menetem amikor közeledtem.

Ha én lennék nem láttam volna magamat. Csak a lány arca különbözött az enyémtől. Szemem láttára történt minden. A csók, az ölelés és a vallomás. Villámlott ők pedig a pokrócot magukra borították a közeledő vihar elkerüléséért. Teljesen az volt bennem nem látnak ezért közelebb mentem. Ekkor tört ki a hiba. 

-Ki ez a lány? -kérdezte szinte a hasonmásom.

-Nem tudom. Életemben nem láttam még.

A mennykő csapott bele a legközelebbi fába ami lángolt és a heves esőzés amit én bocsátottam ki sírásommal eláztatta őket. Próbáltam bizonyítani ki vagyok de egyre jobban féltek tőlem és felszólalt egy jövőbeli, vagyis inkább akkori slágerük. Mindenki kedvence. A daltól pedig egyszerűen üvöltöztem és teljesen kikeltem magamból.

A szakítást követő nap a legszörnyűbb. Sose lehet lekötni magad bármivel pedig a sírást kéne elkerülni. A telefonom, se a gépem nem volt bekapcsolva. A tévével próbálkoztam de mikor megláttam a kedvenc sorozatom ahol a főszereplő két csoda fiú között vergődik undorodva kikapcsoltam. Hihetetlen, hogy megváltoztam egyetlen nap.

Anyu délután kettőkor ért haza nyakában Jill-el aki felrohant a szobájába én pedig magamra maradtam vele.

-Anyu gondolkodtam...

-Min? -kérdezte.

Elé állítottam tervemet és szörnyen megdöbbent. Mintha leakarnék ugrani az Empire State Building tetejéről pedig nem azt terveztem.

-Biztos így szeretnéd?

-Igen. -feleltem- Nem hiányoznék senkinek. Ez a legjobb megoldás...