25. fejezet - Otthon

 Sziasztok! Köszönöm szépen az 1300 látogatót :) . 


Nem, majd jövőhéten. És veled mi lesz a szünetben? Thomas-sal mi lesz?

Majd siess haza! Fogalmam sincsen, te tudod egyedül az érzéseim senki más iránt, nem ilyen mélyek. Senki nem ismer engem úgy mint te... Belehalok ha elveszítem.

Tudom Em... Ha az élet úgy akarja, hogy együtt legyetek hidd el úgy lesz!
 Épp leveleztük a csütörtöki ötödik órába ami a szünet előtti utolsó nap volt és egyben az utolsó óra is. A tanároknak konferenciát kell tartaniuk az iskola fejlesztéséért pedig semmi értelme, szerintem az egyetlen amit kitalálhatnának az egyenruha betiltása lehet. Thomas pedig egy srác a 11-edikből akivel még szeptember végén ismerkedett meg. Nekem ugyan nem esetem a srác, de tudom hogy a barátnőm miféle érzelmi szálakkal vonzódik hozzá.
Kicsöngettek nem sokkal később, és a suli utáni szokásos húsz perces társalgás elmaradt, mert Niall-al siettünk haza. Tegnap sikerült meggyőzni anyuékat hogy ő is hazajöhessen. Nem volt könnyű sőt ami azt illeti kemény kéthetes könyörgésem, duzzogásom által lett elérhető amit akartam. Azóta viszont teljesen megváltoztak a tervek. Egész szünetben otthon leszünk mindnyájan, mert valami nagy dolog van otthon, amiről még nem tudunk semmit de muszáj haza mennünk. Haza sietett az utazótáskájáért aztán szaladt is a Notting Hill-i lakásunkba. A család többi tagja éppen rám várt amint a tejbegrízemet elfogyasztottam és indultunk a reptérre.
Az út szokásosan háromnegyed óra körül lehetett de így repült az idő, azokkal akiket szeretek. Mármint majdnem. Ha az a G-betűs gnóm nem lenne köztünk talán még teljes is lenne az életem. Habár az utóbbi időben már kezd jó fej apukává érni. Kíváncsi leszek a folytatásra, meddig bírja ideggel. Bob állta a fia utazási költséget, afféle zsebpénzként. Ha nekik ennyi zsebpénz jár, bele se gondolok eddig mire tudták költeni.
A gép felszállt, és már előre tudtam mik fognak következni. Átmegyünk az országhatáron, jönnek a mosolygós légiutas kísérők hozva az ennivalót, ami néha rosszabb mint a suli menzája. Még nem nagyon jutott eszembe mi leszek ha befejezem a gimit és jobb esetben az egyetemet, de az ő munkájukat nem vállalnám, mint most is, pár sorral előrébb egy kisgyerek ült, mint Jill, csak az ellentétébe. Szerintem az összes utas, és dolgozó egyre gondoltak velem, esetleg még a szülei is... A gyerek torkaszakadtából üvöltött mert nem kapott több medvecukrot. A fejemet hozzávágtam az előző ülőhely támlájához majd ránéztem Niallra aki a fülét fogta be. De leszálltak az első megállóhelyen ami egy eléggé franciás nevű város volt. Az utasok megnyugodtak, majd csendben beszélgettek ahogy mi is ezt tettük.
-És különben most hova megyünk? -kérdeztem anyutól
-Haza nem tudunk -válaszolta George- kiadtuk a házat nem rég. Ebből is befolyik némi pénz és tudjuk hogy nem jönnek betörök, szóval nagyon okos dolog volt ez anyád részéről.
-Jó hogy szóltatok -fintorogtam rájuk.
-Mész fogászatra ha jól tudom. -mondta anyu nyugodtan- Niall jöhetne velem hogy ne unatkozzak, mert mikor feltették sem tudtam mit kezdeni.
-George? -lepődtem meg- Te?
-Van néhány üzleti elintézni valóm -kocogtatta meg az orrát majd rám nézett- meg nem is érzem magam helyénvalónak hogy ott ücsörögjek.
A fogászat. Az utóbbi másfél évben szerettem idejárni, mert tudtam hogy messze van ez a pillanat és nem fájtak sokat a fogaim. De most minden változott. Szerettem ezt a ketrecet és nem akarom hogy elvegyék tőlem azt a felejthetetlen sok emléket amit ez a kis vasdarab okozott. Beléptem az ajtón átlépve a küszöböt fel az emeletre. Furcsa volt újra az anyanyelvemen kommunikálni, főleg hogy kialakult egy kis angol akcentusom is ami szerintem eszméletlenül jól hangzik. Beültem a székbe, Niall pedig a bal oldalamon állt és fogta végig a kezem. Egy hangom se volt végig csak néha megszorítottam a kezét, míg véget nem ért. Vonakodva az orvosra néztem, félig nyitott szájjal, mire mondta hogy kész vagyok. Szörnyen furcsa volt, csak a ragasztót éreztem már a fogaimon. Anyu is bejött a várakozóból mert ott tartózkodott tudtam meg Nialltől amikor elköszöntem, ő pedig valami hasonlót kinyögött és intett. Bele se gondoltam abba hogy ő semmit sem fog érteni a következő egy hétben.
Utunk a boltba vezetett ahol végig néma csöndbe járkáltunk, én a kissé fájó fogaim miatt, Niall mert nem tud magyarul, anyu pedig nem akar elkezdeni fecsegni önmagával mert úgy is az lenne a vége. Hét órára elénk jött a nevelőapám és mondta -úgy szint magyarul- hogy a nagyanyámhoz megyünk, szóval anyunak az anyukájához. Nála mindig szerettem lenni. Legtöbbször mosolygott és rengeteget mesélt a régi életéről.
-Hé. Tudom hogy jó meg minden hogy újra itthon vagyunk, én is örülök, de Niall azt se tudja hogy mit beszélünk, úgy értem lehet arra gondol hol akarjuk ott hagyni meg ilyenek, beszéljünk angolul. -kértem rámosolyogva a többiekre
-Oké, szóval kedves Niall -szólalt meg anyu ahogy kértem- Katelyn azt kérte, hogy beszéljünk a nyelveden mert talán attól tartasz, hogy az a tervünk veled, miszerint kitennénk valahol majd röhögve elhajtanánk. De nem. Most anyukámhoz megyünk, és addig gyorstalpaló magyart kapsz. Mondsz szépen: -magyarul- Jó estét kívánok, Mary néni.
-J...oo, nem megy! Jó... nem tud angolul? -kérdezte Niall szinte könyörögve- egyáltalán ez mit jelent?
Elmagyaráztam neki majd a többi fél órában tovább tartottam a gyorstalpalót ami kisebb sikereket jelentett. A sikerek viszont már nem ehhez tartoztak, arra kért tanítsam meg neki, hogy szeretlek Kate. Az utóbbi időben már így hívott csak ha gyorsan szólt mondott Erint.
-Szeritlek Katie -mondta vigyori arccal mire elvigyorogtam magam- na?
-Majdnem! Szeretlek. De nem, már komolyan! Jó estét, mondjad.
-Jó este Mary... oo már! Jó este, estet, estét. Igen! Hallottad? Jó estét!
Megállt a kocsi ebben a pillanatban. Kiugrottam belőle azonnal és könnyed léptekkel odaugrándoztam a csengőhöz. Mikor mindenki kint volt már a kocsiból jött a nagypapám nyitni az ajtót. Szép liba sorban befele indultunk a csomagokkal mígnem Niallra nézett fel a papa.
-Jó estet, Mary néni! -mondta mosolyogva mire az előtte álló kisöreg csodálkozva nézett rá, az én szemem pedig kidülledt. Arra nem számítottam hogy a papa nyit ajtót. -Niall Horan- mutatott magára
-Papa! -furakodtam hátra hozzájuk- Ő Niall Horan. A barátom, Angliából. Csak nem tud magyarul. Én leszek a hivatalos tolmács. Azt szerette volna mondani hogy jó estét de úgy tanítottam be hogy Mary néni, mert mindig a mama nyitja az ajtót.
-Hát igen... -hajtotta le a fejét- mindig a ő nyitotta, menjetek előre mindjárt megyek én is.