28. fejezet - Féltékenység

Sziasztok. Köszönöm a kedves kommenteket és ugyan megint nem három hozzászólás után írtam, de tényleg nagyon jól esnének a kritikák/vélemények. 
Az 1500 látogatót is köszönöm :)

-Ki ez a srác? -kérdezte Niall gyorsan amikor elindultunk újra
-Dennis. A nagymamámmal szemben lakik, kiskoromban amikor itt nyaraltam rengeteget szórakoztunk. Csak szekálták amiért nem volt olyan menő mint a többi korabeli, meg hogy velem barátkozott. Tudod a nyolc éves fiúk még ufóknak tartják a lányokat vagy mi.
Ezen felnevetett, de a tekintetéből még mindig a féltékenység szikrája volt levehető.
-Barátok voltatok?
-Annál talán egy kicsivel több. Tudod neki nincsen testvére, és nagyon magányos gyerek volt. Mindig vele lógtam, és rengetegszer voltunk egymásnál. Afféle kis kori bizarr szerelem féleség. De miért?
-Csak, hát figyeltem a srácot, és mindig így mosolygott rád?
-Sose tűnt fel hogy mosolyog rám. Mindenkire mosolyog, mert vidám, és örül ha másokra is áttudja hatni ezt az érzést. Legalábbis szerintem.
-Van barátnője?
-Nem tudom. De egy ilyen fiúnak tuti van... -még végig se engedte mondani a mondatomat mire közbevágott magamba fojtva a többi mondanivalómat
-Mi a teljes neve? -kapta ki a kezéből azonnal a telefonját
-Te most komolyan utána akarsz keresni!? Ne legyél már féltékeny! Tudod hogy téged szeretlek.
-Nem vagyok, de ez a srác valahogy nem tetszik nekem.
Néma csöndben sétáltunk egymás mellett míg a boltba megvettem a szükséges cuccokat és el nem indultunk hazafelé. Nem bírtam ezt a túl csöndes Niallt. Egyszerűen a semmire féltékeny! Dennis én csak barátok vagyunk, a kapcsolat pedig másfél éve szakadt meg és most találkoztunk azóta először!
-Oké. -szakítottam meg idegesen a csöndet- Nem értem mi bajod van de elmondhatnád.
-Semmi.
-Most igazából. -álltam elé és mélyen a szemébe néztem- Miért vagy ilyen bús?
-Mert csak -égnek emelte a szemét majd próbált nyugodtságot színlelni de nagyon átlátszóan- semmi gond nincsen.
-Kérlek Niall.
-Jó hát van ez a Dennis... Ide jön hogy hé Parks és te már is szinte a karjaiba omolva idézed a régi szép időket vele. Legalábbis én semmit nem tudok magyarul, de nagyon ez esett le. És az is szar hogy ez a srác nem csúnya, ami nem lenne probléma de ahogy mosolygott rád, mintha megakarna kapni.
Leesett az állam képletesen. Teljesen rosszul látta. Csak beszéltünk pár mondatot mint régi ismerősök. Mi ebben a probléma?
-Én csak téged szeretlek. -mondtam nagyon lassan hogy minden szót megértsen belőle- Téged!
Lehunyta a szemét és alig láthatóan csóválta a fejét. Ezek szerint be kell bizonyítanom. Letettem a csomagjaimat, átkaroltam a nyakát, hogy véletlenül se tudjon kibújni az ölelésemből és gyengéden elkezdtem csókolni az ajkát. Egy pillanatig habozott, ami engem is elbizonytalanított de átkarolta a derekamat és a rábízott szatyor ott lifegett az ujjai között. Hosszú csók volt, ha levegőt nem kellett volna venni talán örökre tartott volna. Lassan szétváltunk de csak annyira hogy levegőt zihálva tudjuk venni, majd egyre szorosabban fogta a derekamat mígnem már mozdulni sem tudtam. A fejem teljesen a mellkasához és a nyakához szorult. Halkan hallottam ahogy a szíve ver, szinte ugyanúgy mint az enyém, iszonyat gyorsan. Lehajtotta az állát a hajam közé és a fülembe súgta hogy szeretlek. A lehelete mentol illatú volt mint a fogkrém amivel én is fogat mostam reggel. Akár tarthatott volna ez örökre. Semmi kifogásom nem lett volna mert tökéletes volt a pillanat. De egy villogó kocsi közeledett felénk, beletelt néhány pillanatba amíg a szemem meglátta hogy ezüst a színt. Lehajoltam, gyorsan felkaptam az eldőlt szatyrot és elindultunk a megfelelő irányba.
Anyu már főzte az ebédet. Az illat ami átvándorolt a spejzba, fűszeres sült krumpli és valami grilles főtt hús lehetett. A telefonom hirtelen rezegni kezdett majd rákezdett zene is amit nem rég állítottam be.
-Igen? -kaptam fel gyorsan még a kijelzőre se pillantva
-Szia! Cat vagyok, öhm hallottam hogy itt vagy, mármint az országban -elnevette magát majd komolyan folytatta- nincs kedved valamikor összefutni? Nagyon rég láttalak.
A lelki szemeim előtt láttam ahogy lebiggyesztette az alsó ajkát és szomorúan meredt vagy a szobája falára, vagy a szomszéd házára. Vele is összeakartam futni. Dennis-sel is szeretnék beszélni. Közben Niall itt van és körbe se vezettem még. A nagymamámnak kitudja mennyi ideje van még hátra? Nem tudok százfelé szakadni, pedig mindenkinek jót akarok.
-A nagymamáméknál szálltunk meg és Niall is itt van. Szóval... -fogalmam sem volt hogyan mondhatnám meg neki hogy ez nem alkalmas mikor nem is akarom, nagyon szeretném látni őt, válaszra kutattam a fejemben- szóval...
-Hányadik utca a vasúttól amelyikben a nagymamád lakik?
-A harmadik. De miért?
Kellett egy perc mire leesett. Lejönne vonattal. Hát persze! Ez a lehető legjobb megoldás. Talán ha hívom Dennist összeismerkednének és nem lenne rá féltékeny Niall. De ha nem leszek itthon akkor nem látom a nagyit. Lehetetlen hogy bármi is jól sikerülne, vagy megoldható lenne.
-Hát most tizenegy óra van. Háromnegyed tizenkettőre szerintem kiérek az állomásra és a legközelebbi vonattal letudnék menni. Az út egy óra. Egyre szerintem lent lennék. Nem kell ebéd se vinnék magammal, csak már annyira akarlak látni. Meg persze Niallt is. Ördögi kacaj.
-Ja hát persze! Igen ez tök jó ötlet! Ízé siess majd. Várlak. Kimenjek eléd az állomásra?
-Nem, nem szükséges. Akkor készülődök is szia!
-Szia!
Egy probléma kilőve. De mi ez a zaj? Mindkét hang ismerős.
-Mert elfoglalt. Muszáj neked folyton megjelenned? -Niall beszélt, és angolul. Aj aj! Odaszaladtam a kapura nyíló egyik ablakhoz ami nyitva volt és a függöny mögül leskelődtem.
-Figyelj, ő egy barátom akit már nagyon régen láttam. -mondta Dennis nyugodtan
-Az az egy óra azért nem volt olyan sok...
Na már csak ez kellett ide. Kiszaladtam a szobából, az ajtóhoz sétáltam és megálltam a teraszon. Feléjük fordultam de nem vettek észre. Túlságosan lefoglalta őket a szópárbajuk, még ha nem is hasonlított rá.
-Hé! Mi folyik itt?