27. fejezet - Őszi szünet

Köszönöm szépen az 1400 látogatót :). Nem nagyon tartom be a három hozzászólás utáni írást, de nagyon örülnék néhánynak és a kritikáknak is mert tudom hogy nem vagyok még tökéletes sőt a még közelében sem vagyok egyáltalán de szeretnék fejlődni :)


  Senki sem volt boldog a házban, mert mindenki tudta mi fog következni hamarosan. Talán még Jill is. Visszaakartam tartani a könnyeimet, amiket az emlékeim hoztak felszínre milyen volt régen minden. Az ablakon kifürkészve a házfal kisebb repedéseit vizsgáltam a figyelem elterelés céljából. Az karom ökölbe szorítva az alsó ajkam pedig már felsebzett volt a sok harapdálásból ami szintén az érzelmeim visszaszorításáért tettem. De nem voltam egyedül. A húgom lefele nézett szomorúan sóhajtozva mint a nagymamám a nagypapám fogta a vállát és próbált valami megoldást keresni. Anyu továbbra is a papírokat böngészte hiszen az ő optimizmusa mindig arra sugároz hogy van egy kiskapu valahol. A mellette ülő George a falat bámulta de nem volt benne az a büszkeség ami már annyira megszokott volt. Őt is megérintette legbelül a dolog és gondolkozott valamin. Niall csak figyelt minket mert nem tudott semmiről. Hosszú percek teltek el így.

-Miért mindenki ilyen szomorú? -kérdezte Niall amikor bementünk az ottani szobámba a csomagokkal.
-A nagymamámnak már nincs sok hátra... -böktem ki a parkettát rugdosva a jobb lábammal- eléggé beteg és anyu sem érti mi lehet a gond.
-Ooh, láttam hogy valami nincsen rendben, csak nem tudtam hogy ennyire komoly lenne.
-Hát igen. Ilyen az élet, legalábbis az enyém. Akikhez kötődök mindig elveszítem őket.
Lehunytam a szemem a sírás elkerüléséért és halk lépéseket hallottam.
-Én mindig itt leszek neked. -ült le mellém Niall átkarolva a derekamat és a mellkasára húzott- Engem soha nem fogsz elveszíteni.
Csak szipogtam. A számon egy hang sem jött ki, de nem a döbbenettől, hanem a meghatottságtól.
-Megy valaki fürdeni? -kérdezte egy kemény férfi hang, amire ráismertem pár pillanat fáziskésés után, George hangja volt aki belépett a szobába és a választ várta míg újra megtaláltam a hangomat és kinyögtem egy nem menjetek csak mondatot.
Kiment és hívta Jillt fürdeni, aki szó nélkül beszaladt. Néha a gyerekek amikor nagy probléma van nem akadékoskodnak inkább szót fogadnak mert valahol legbelül megértik. Aztán ment anyu is fürdeni majd szép lassan mindenki, addig mi felhúztuk az ágyneműt a két ágyra. Niall is pontosan tudta hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom azt együtt létre az ágyban. De fel sem merült rajta a tekintetéből levéve főleg miután láttam hogy megágyaz magának, de fordítva hogy a feje helyén van a lába ezért én is ugyanígy tettem, hogy egymásnál legyen az arcunk. Először én mentem fürdeni, de akárhogy is próbáltam gyorsan lezuhanyozni mikor megláttam magam a tükörbe majdnem felsikítottam. Az oldal fru-frumat annyit helyezgettem jobbra balra amíg olyan formája lett mintha részegen választottam volna el a hajamat. A szemem apró erei vöröslöttek a sírástól és alatta is kipirosodott a sok törülgetéstől ahogy az orrom is. Visszataszítóan néztem ki. A lehető leghidegebb vízzel gyorsan leöblítettem az arcom majd neki álltam a zuhanyzásnak maradék forró vízzel. Fogmosás után még egyszer megcsináltam a jéghideg frissítő arc mosásomat majd beindultam a szobába. Niall már hatalmasakat ásított, és neki fele ennyi idő alatt sikerült megtennie a fürdést. Álmosan kitámolygott majd bevetette magát az ágyba és már szuszogott is. Fogtam a kezét és a hátamon fordulva próbáltam rájönni mi lesz a jövő. Mit várhatok majd tőle. Az agyam megállás nélkül járt, ha ráparancsoltam belülről hogy most már nem gondolok semmire, leállítom és alszok nem engedelmeskedett. Azért is folytatta az életem történetét és míg a szemhéjam nem szenvedett az álmatlanságtól és hogy mindjárt elájulok feladta az agyam a küzdelmet.
-Ébredj! Kate. -szólított egy finom mély hang valószínűleg reggel- Kicsim, kelj fel!
-Nem!
-Ne már... Mindenki ott van az asztalnál, csak rád várunk a reggelire és hallod? Ez az én hasam. Éhes vagyok, kérlek gondolj arra hogy éhes vagyok!
-Álmos vagyok.
-Akkor is kijössz! -ezzel ledobta rólam a takarót és ösztönösen összekuporodtam akár egy kismacska, felemelte a kezem és a térhajlatomnál felkapott fogva a hátamat majd elindult velem kifele- én megmondtam.
A szemem még mindig ragadt, és nem akartam kinyitni. Tudtam hogy világos van és mindenki rám néz amire nem vágytam. Pár pillanattal később Niall karjai elengedtek én pedig egy székben találtam magam majd résnyire kinyitottam a jobb szemem. Előttem volt egy jeges kávé. Pont erre vágytam most. Magam felé toltam és beleszürcsöltem. Máris könnyebb volt kinyitni a szemeimet és csakugyan világos volt. A legtöbben már felöltözve ültek várva az ennivalót. Megérkezett anyu magával hozva a tojásrántottát és mindenki azonnal neki akart ugrani.
-Úristen! -közöltem a tükörképemmel a reggeli és egy teljes tejes kávé után- Hogy nézek ki? Csoda hogy van jogom kilépni az utcára!
-Siess Kate! Szeretnék wcre menni már! -nyöszörgött Niall az előszobából
-Oké, oké!
Gyorsan megfogtam egy fésűt, hajgumit és csatot valami elviselhető frizura elkészítéséért az előszobai tükörhöz szaladtam helyet cserélve Niallel. Mire kijött addigra a fejem búbjára egy kicsi kontyot tettem a frufrumat eltűzve oldalra. Lealapoztam az arcomat és elindultunk a boltba.
-Annyira szeretem amikor ezeket a ruhákat veszed magadra! -mondta Niall kissé meglepve engem, nem gondoltam volna hogy vannak kedvenc ruhái a cuccaim közül- Főleg ha a lóherés nyaklánc rajtad van, aranyosak együtt a szív alakúval.
-Neked vannak a cuccaim közül kedvenceid? -kérdeztem
-Ez a pólódat nagyon szeretem. Annyira rád illik ez a mondat 'megpróbálom újra holnap'.
Elnevettem magamat ami jólesett. A tegnapi rossz hangulat kicsit enyhült rajtam hogy kettesbe voltunk.
-Szia Parks! -köszönt bicikliről egy srác
-Helló. Ki vagy?
-Ne már hogy nem emlékszel! Dennis vagyok!
-Dennis!? A srác akit két éve még kiröhögtek? Te... nagyon megváltoztál!
-Sokak szerint -vigyorodott el, amitől hirtelen nekem is mosolyra nyílt a szám- Levették a fogszabályzód?
-Igen, tegnap. Annyira rég láttalak már...
-Ki ez a néma srác? -mutatott Niall-re
-Niall Horan. Ö angol, és ízé nem tud magyarul.
-Angol!?
-Igen. Júliusban Londonba költöztünk.
Végig néztem Dennisen. Mintha nem is ő lenne. Úgy öltözködik akár a legtöbb londoni, lazán de ugyanakkor menőn. A haja ugyanolyan barna csak oldalra kezdte el zselézni amitől a feje nagyobbnak tűnt de mégsem nézett ki úgy mint egy lufi. A szeme fűzöld, és a mosolya még mindig ragyogó. Hozzám képest jóval barnább volt. Abból a kis csúnya stréber gyerekből mekkora egy Adonisz lett...