26. fejezet - Megdöbbentő hír

Kicsit későn de itt az új rész :)


 -Mama? -kérdeztem a sötét, csöndes ház folyosóján- Hol vagy?
-Szerintem itt...-mutatott be Niall a szobába ahol mindig is aludt
-I-igen? Kis unokám? -szólalt fel egy öreg néni hangja a helyiségből
-Te vagy? -léptem be a szobába meglepődve a hangján- Mi, mi történt veled?
-Katelyn drágám. Csak kicsit beteg vagyok semmi komoly. -köhögött a legyengült nagymamám
-Nem mama! -ültem mellé az ágyba húzva magammal Niallt- Mi történt? Hiszen te mindig olyan erős voltál a kertbe gondoztad a növényeket, az ólban az állatokat most meg mintha húsz évvel több lennél. Ezért hívtál? De akkor még nem... -néztem magam elé elkeseredve ahogy összeállt minden az agyamba, nyár elején még teljesen jól volt de romlott az állapota amit még nem tudok miért, de felhívott és azt magyarázta végig mennyire szereti a kis unokáját, oo Istenem hullott ki a szememből pár hatalmas könnycsepp. -Mama...
-Ne sírj kincsem! Nincsen miért. Az égiek így akarták, vagy lehet hogy nem. Nem mai csirke vagyok. De tudod hogy szeretlek téged a legjobban és édesanyád -simította meg a kezemet amitől legbelül a melegség öntött el de a kezem libabőrös lett és a könnyek szaporábban szöktek ki a szememből.
-Anyu? Szervusz! Hol vagy? -csapta be a szúnyog hálót anyu és azonnal rá is jött hogy a kisszobában ahonnan árad a szomorúság, legalábbis belőlem- Mi történt?
-Katelyn kicsit túl reagálja a dolgokat. Csak beteg vagyok és kértem hogy nézzetek be ide is ha már megteszitek azt a fene drága utat. -majd suttogva folytatta- a leleteim ott vannak a polcon
-Mi? -ugrottam fel- Leletek? Te kórházban voltál!?
-Csak két hétig... De elviekben minden rendben.
És gyakorlatban? Semmi!
-Elmegyek wc-re -hazudtam túlságosan átlátszóan, nem elég hogy én teljesen kibuktam még a nagymamámat is elszomorítom amiért teljesen aggódom érte, de a családból őt szerettem a legeslegjobban mindig is! Minden nyaramból másfél hónapot szinte itt töltöttem és annyira a szívemhez nőtt ez az egész. Az egész élet. Eszem ágában sem volt a wcbe menni ezek után. A lehető leghalkabb lépteimmel kisurrantam a konyhába át a spejzon a konyhán mígnem kiértem az udvarra ahol a nagyapám épp a csirkéket ment bezárni.
-Papa.. -kezdtem tétován- te mit tudsz a mama állapotáról? Csak én reagálom ezt annyira túl hogy mindenki hülyének néz vagy ilyesmi?
-Nem -válaszolta szomorúan- nem hallottam de mindenkivel ilyen, pontosan tudom mi baja van de csak hátfájásra panaszol, pedig ez közel sem hátfájás. Bárcsak az lenne!
-Pontosan mi?
-Valami belül. Rosszindulatú daganat a vastagbelébe azt hiszem. Szóval rossz, még gyermekkorában kaphatta el vagy ifjúként és most jöttek ki a hatások rajta. De az orvosok szerint nagyon kevés esély van a túlélésre. Ő persze viccre veszi az egészet de nem szabadna.
-Csak nem akar szenvedni talán, nem akarja hogy nekünk is fájjon. De igenis fáj. 
-Segítenél? A világért sem akarnak bemenni ezek a nyavalyások! Biztos megéreztek vagy mi...
-Persze -átvettem gyorsan egy kopott papucsot és beszaladtam az ólba- hát ki van itt! A Búbos kis tyúkocskám! Drágaságom! -szaladtam oda a tyúkhoz amelyiknek olyan volt a fején a toll mintha megrázta volna az áram- Azóta se vágta le a mama?
-Nem hát! Meghagyta mert nagyon szereted, még annak ellenére is hogy nem nagyon tojik.
-Annyira igazságtalan ez az egész. Tényleg kevés esély? Mit tudsz még nagyapa?
-Csak ennyit, de az ő ötlete volt idehívni titeket is, hogy elmondhassa. Szóval induljunk.
-Rendben. -mondtam átvéve a bokacsizmámat és lehajtott fejjel haladtam be az ebédlőbe ahol már George ott ült és tanulmányozott egy 1989-es naptárt. Lassan megérkezett ebből az egészből semmit sem értő Jill, majd a boldogságot színlelő anyám akibe belekapaszkodott a nagymamám. A kezében néhány fehér papír volt egy átlátszó mappába szépen elrendezve. Letette az asztalra majd beült a családfő helyre és körbeültük. Mindenki nagyon figyelt, mi történik és néma csendben ültünk a hetünknek kicsit szűk ebédlőbe. Anyu lefordította nekünk a leleteket és az egyéb kórházi lapokat. Gyakran felszisszent, ekkor tudtunk nagyobb baj van mint gondolta. Sajnos ezt eléggé sokszor ismételte meg majd letette a lapot a csipkés terítőre egy pillanatra eltakarta a szemét és csak várt.
-Na mit írt? -szakította meg Mary a csöndességet- Mit hazudtak nekem oda bent?
-Amit elmondtak mind igaz... de a valósághoz az szinte semmi. Az egyetlen amit tudok mondani hogy egyél. Sokat. Ha még szóba is jönne a műtét akkor is sokat veszíthetsz a testsúlyodból ami gyengébbé tesz és nem sikerülne. Ilyet még sose láttam. Mégis mióta tart ez?
-Fogalmam sincsen lányom. Tudod hogy már régóta problémám volt a hátammal meg a beleimmel. Csak fokozódott aztán nézd meg. A csudába is megfogok halni...
-Nem! -tiltakoztam- Mennyire rizikós a műtét?
-Vagy-vagy. Ilyenről mondom sose hallottam még. De mit kaptál anyu? Mit adtak bent?
-Valami nyavalyás gyógyszert. -mondta szinte már sírva- Semmi haszna. Ennyi erővel el is lehetne ásni. Mit szenvedek ennyit?
-Kérlek ne mondd ilyeneket. -futott ki a nagyapa száján, és mindenki rá vette a figyelmét- Ha nem is mondtam ki sokszor, sőt aligha soha, de az a negyven év... Megtanultam sok mindent, minthogy mennyit dolgoztál, és nem adhatod csak fel így! Hiszen te a feleségem vagy.
Ilyeneket sose hallottam még a papa szájából. Igen volt hogy veszekedtek, hetente többször is akár, sose láttam őket csókolózni de szerették egymást. Most már biztosan tudom. A nagyi megkönnyezett erre és akár egy gyermek a kezével törölte le a könnyeit, hirtelen mintha mi nem is lettünk volna ott megnyílt az érzelmi ajtószerűség és elmondták egymásnak mi van a szívük legmélyén.
-Nem akarom hogy szenvedni lássatok, annyira kemény volt az életem és én is ennek mutatom magam, pedig mindenkit úgy szeretek szívemből! Téged is tudod mennyire még ha veszekszünk az sem gyűlölet, csak a másik féltése. Negyvenegy évvel ezelőtt hoztam meg a legszebb döntésemet, hozzád mentem akkori ifjú szerelmemhez és ez az érzés mintha még most is tartana, ugyanaz.
-Ezért nem szabad feladnod most! Mikor már mindent elértünk amit akartunk. Egyedül én... annyira lehetetlen vagyok és egy nagy semmi.
Nagyon megindító volt hallgatni, főleg hogy számomra ez romantikus dolog. Annyira aranyosak voltak együtt sok év elteltével is, hogy szerelmet vallottak és azt kívántam remélem velem is így fog történni Niallel. Niall! Anyám teljesen elfeledkeztem róla mióta beléptem a házba. Az asztal mögött állt, az ablakból tekintett kifele. Elkalandoztak a figyelmei és addig figyeltem az tekintetemmel míg meg nem látta és rám nem nézett. Megpróbáltam elmosolyodni és viszonozta ő is.
Nem sokára mindenki visszatért a jelenbe, az ámulatba ejtő történet után amin mindenki elkezdett fantáziálni ahogy feltűnt. Anya George kezét szorította és maga elé bámult mosolyogva, mi összenéztünk hosszú perceken át mintha egymás fejéből olvasnánk ki amit kimondanánk. És Jill, hát ő még érte el ezt a szintet ezért amikor már újra pislogtam és egyenletesen lélegeztem a szemei még mindig összevissza cikáztak. Nyilván nem érti miről van szó. De egyszer megfogja, ismerni fogja a fájdalmat, a szeretetet és elgondolkozik az élet értelmén. Mert én ezt tettem. Próbáltam rájönni hogy mi az, de sikertelenül. A szeretet talán nem, elveszítjük akiket szeretünk amivel fájdalmat kapunk. Csak fájdalmat amitől megszabadulunk ha kapunk szeretet de azt is elveszítjük és íme az ördögi kör. Megvalósítani az álmainkat? Hiszen ha semmi nem tarja bennünk a lelket mit kezdjünk magunkkal?