3. fejezet - Viszlát otthon, édes otthon

Délután 4 óra után vagyunk. Cathy-vel épp arról beszéltünk hogyan lettünk legjobb barátnők, 5. osztály vége volt, a májusi osztálykirándulás. Ekkor kinyílt az ajtó:
-Szervusz Cathy -köszönt anyu-örülök hogy végeztetek, csak annyit szeretnék, hogy pihend ki magad, mert a 7.30-as Londonba menő járattal megyünk. Addigra ki kell érni a repülőtérre és azt mondják két és fél óra az út, biztos lesz több is.
-Jó jó... nem vagyok álmos. Veszel egy doboz energiaitalt és probléma megvan oldva. 11-kor simán talpon tudok maradni.
-Na ezt meg ne halljam még egyszer! Nincs energiaital, se kávé, 15 éves lány nem fogja koffeint fogyasztani! Ne játsszad az agyad csak mert itt van a barátnőd kislányom, nem áll jól.Ki is ment még abban a percben, ezekben a helyzetekben elnevetni szoktam magam, de most más érzés fogott el, az hogy beletudnék rúgni a csomagjaiba, hogy kiégetném a kedvenc blúzát körbe.
-Mégis ki játssza az agyát?-immár hangosan szólaltam meg- úgy értem, te már rengetegszer voltál nálunk úgy, hogy anyu nem is tudta, és akkor mindig más.
-Igen, ez igaz, ha itt vagyok tök jó fej. De ne rágódj ezen az utolsó pár órát amíg látsz ne ez emlékeztessen, inkább tegyünk valami igazán hozzánk valót!
-Szökjünk ki a tetőablakon és sétáljunk el Kanadáig?-megvakartam a fejem-én csak kutyaúszásban tudok hosszútávon úszni.
-Nem te lökött-ezzel viccesen meglökte a vállam- ha bár Kanada... Semmit sem tudok róla, egyátalán mi a fővárosa? Tényleg el kéne menni.
Egyszerűen a semmiről tett beszélgetésünkkel is repült az idő. Anyu szólt 6 órakor, hogy indulás. Cathy kikísért még a repülőtérre, szerencsére előbb érkeztünk, így tudtunk még beszélni. 7.15-kor megszólalt egy női hang amitől sírtunk egymás vállán.
-A Londonba tartó repülőre kezdjék el a beszállást, hogy a gép időben tudjon indulni.
-Hát akkor ennyi volt-szólalt meg anyu megtörve a zokogás rohamot- szervusz Cathy, és régi élet, irány London!-annyira örült neki hogy hihetetlen, el is indultak a csomagokkal.
-Ugye azért tartjuk a kapcsolatot?-nézett rám szomorú, tágra nyílt szemekkel.
-Persze, de egy óra az eltérés amit azért vegyél számba ha hétvégén hétkor hívnál.-erőltettem magamra egy mosolyt, megöleltem és elköszöntünk egymástól.
Elindultam a gép felé, amint a hang ismét megszólalt. Cat csak nézett az ablakból,könnyes szemekkel, integetve, mintha csak ezt mondaná: 'jó utat, hidd el remek lesz! Egyszer én is eljutok oda. Nekem mindig te leszel a legjobb a barátnőm.' Szörnyen éreztem magam.De semmit sem tehettem már. Egy új élet küszöbén vagyok ahonnan már nincs visszaút. Ki tudja, talán még jó is lehet... nem az biztosan nem ahol nincs barát vagy legalább ismerős ott az egyetlen társ a hatalmas unalom. Talán kezdhetnék valami hobbit. A fűszál számolás annak számít?